ZALASZENTGRÓT

A településhez tartozó Csáfordon jelentős rézkori leleteket találtak. A Zalaszentgrót területén folyó régészeti ásatások során kelta leletekre bukkantak, ám valószínűleg állandó kelta település nem volt itt.

A római időkből sok lelet származik a város területéről, amely okot ad arra a feltételezésre, hogy itt lehetett a Savariától 30, Mogetianától pedig 25 mérföldre lévő Maestriana település.

A honfoglalást követően a környék a Türje nemzetséghez tartozott.

Az 1299-ben már felépült vár és környéke rendkívül sokszor váltott gazdát az elkövetkező évszázadokban.

Az 1550-es évektől egyre több török támadást vert vissza a helyi vár, amelyet Kanizsa 1600-as eleste után végvárrá alakítottak át, mely később a Rákóczi-szabadságharc egyik fontos színhelye lett. A várat 1710-ben vettek be a császári csapatok és később le is romboltatták.

A 18. században kezdett fellendülni a település gazdasága: iparosok, kézművesek települtek ide. Akkori birtokosa, gróf Batthyány Ferenc rendelete alapján több utca, új híd épült, megindult a környező mocsarak lecsapolása. 1830-ban mezővárosi rangra emelkedett, 1854-ben saját jegyzőséget kapott. 1867-ben posta, 1883-ban távírda épült, illetve megindult a helyi kórház építése is. 1887-ben vált járási székhellyé, ahova 1892-ben érkezett meg az első vonat Türje felől, majd 1895-ben már Balatonszentgyörgy községgel is vasúti összeköttetésben állt. 1896-ban óvoda létesült, illetve bevezették a telefont a településre.

A sok áldozatot követelő I. világháborút követően épült ki a nagyközség élelmiszeripara: gyümölcsfeldolgozó, tejüzem létesült itt. A II. világháború ismét súlyos terhet jelentett, 262 fő polgári áldozat volt, köztük sok zsidó, akiket koncentrációs táborokba hurcoltak.

A II. világháború idején lengyelek százai kerültek a községbe, ahol szeretetet, második családot, barátokat találtak. Ugyanis 1939-1945 között itt nagy lengyel menekülttábor működött. Egykori lakói közül többen a községben találtak feleséget, vagy éppen férjet. Emiatt a község gyakori vendége volt id. Antall József menekültügyi kormánybiztos, a későbbi miniszterelnök édesapja, dr. Beresztóczy Miklós prelátus, Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás titkára, valamint a budapesti Lengyel Intézet vezetői – prof. dr. Zbigniew Załęski és Zdzisław Antoniewicz, valamint Angelo Rotta érsek, pápai nuncius. A menekülttábor parancsnoka régi vágású katonatiszt, Hajdú István százados volt, mellesleg Keresztury Dezső akadémikus, író, későbbi közoktatási miniszter unokabátyja. Mindketten meggyőződéses kisgazdák és nagy lengyelbarátok voltak.

A II. világháborút követő időszakban komoly fellendülés indult útjára. A helyi élelmiszeripar nagymértékben fejlődött. 1950-ben Kisszentgrótot, majd 1963-ban Aranyodot és Tüskeszentpétert a településhez csatolták. Végül 1984-ben Csáford, Tekenye, Zalaudvarnok és Zalakoppány beolvasztása után létrejött Zalaszentgrót város.

A rendszerváltást követően a gazdasága jelentősen átalakult, megszűnt a helyi tégla- és sajtgyár, építőipari szövetkezet, és még több munkahely, ellenben megnyílt egy éti csiga feldolgozó, mely révén nemzetközi hírnévre tett szert Zalaszentgrót. Újjáépült a belváros, renoválták a városi emlékeket, majd 2001-ben termálfürdő nyitotta meg kapuit, mely 2005-ben egy fedett fürdővel bővült.



KEHIDAKUSTÁNY
 

Kehidakustány területén legkorábban a bronzkorban alakult ki állandó település. Később, a kelták lakták a vidéket. Az avarok jelentős települést hoztak létre itt. A községben két gazdag temetőt is feltártak.

Kehida az Árpád-kori Zala vármegye központi területén feküdt, továbbá stratégiai szerepe volt, hogy itt volt a legdélebbi zalai átkelés – mivel a délebbi területek mocsarasok voltak –, így már korán jelentős településsé fejlődött.

Első említése 1232-es, amikor is itt ülésezett az ország első nemesi bírósága. A „Zalán inneni és túli” serviensek ítélkeztek a veszprémi püspök és Ogusz bán ügyében. A 13. és 14. század során több oklevél is készült itt, illetve több megye- illetve nádori gyűlés színtere volt. Legnagyobb birtokosai 1322-ig a Koppányi, majd a Kanizsai család volt, de a Hédervári és a Szentkirályi család is rendelkezhetett némi földterülettel.

1441-ben a Kanizsai család a trónért vívott harcban Erzsébet királyné mellé állt, így I. Ulászló a kehidai vámot a Pethő családnak adta, miközben megtartotta a Kanizsaiakat korábbi birtokukon, akik 1523-ig tetemes adósságot halmoztak fel, így ekkor a falut a Hassági családnak adták, akik hamarosan udvarházat is építettek itt.

Kustány Kehidához hasonlóan az Árpád-korban alakult ki mint részben királyi birtok. Első említése 1275-ből való, majd 1411-ben Csapi András kapta meg a települést. Birodalma azonban felbomlott, és a kialakult három községrész (Alsó-, Felső- és Egyházaskustány más-más családok birtokába került.

A 16. században a török támadások folyamatossá váltak, így 1554-ben a földesurak erődítménnyel látták el udvarházukat, majd később jelentős várrá alakítottak azt. Védelmi funkciót 1588-ig látta el sikerrel, amikor is a törökök Kanizsát megkerülve végigrabolták a Zala völgyét elpusztítva többek között Kehidát is.

A két falu a 17. század elején lassan ismét benépesült, és, bár a törökök többször portyáztak a területén, Kehida lassú fejlődést mutatott: Kustányban malom működött a Zalán, majd 1678-tól vám is. 1681-ben a Hertelendy család lett a falu földesura. Birtoklásuk idején Kehida ismét jelentős településsé alakulhatott, ahol a 18. század elején iskola is nyílt, ahova a kustányiak is jártak.

1757-ben házasulás révén jutott a Deák család tulajdonába a település, és 1854-es eladásáig náluk is maradt. Ekkor Széchenyi Ödön vásárolta meg Deák Ferenctől, majd adta tovább a Beronyi bankárcsaládnak, akiktől végül a Károlyiakhoz került.

A vasút (Balatonszentgyörgy–Zalaszentgrót vonal) 1895-ös megérkeztével komoly polgárosodási folyamat indult meg Kehidán: több kereskedő és mesterember jelent meg a településen. 1924-ben a részben kiparcellázott Károlyi-birtokon egy mezőgazdasági iskola nyílt meg, amely a környék egyedüli kistelepülésen működő középiskolai létesítménye lett.

Az 1960-as évektől lassú elvándorlás jellemzi a két települést, amely a 70-es években gyorsult, mivel megszűnt a környéket kiszolgáló vasútvonal, illetve 1977-ben a mezőgazdasági szakiskola is.

A két település egyesülésére 1977-ben került sor. Kehidakustány számára komolyabb gazdasági fejlődést egy termálfürdő kiépítése hozta, melynek révén jelentős idegenforgalmi és vendéglátó hálózat épülhetett ki a 90-es és 2000-es évek során.





KESZTHELY 
 

Az emberi élet első nyomai a város környékén az újkőkorból valók. Feltehetően már korábban is élhetett erre ember, de vízparti telepeinek maradványait jelenleg a Balaton borítja. A Kr. e. 6. évezredben az addigi gyűjtögető, halász-vadász életmódról áttértek az ott élők a termelő életformára, a földművelésre és az állattartásra. Így hogy hosszabb-rövidebb ideig lakott állandó települések jöttek errefelé létre. A város különböző területein kerültek elő régészeti leletek, ám három jól elkülöníthető települési góc volt több korszakban lakott, illetve szolgált temetkezési helyül. A város határának északi részén, a Dobogó-domb környékén, a város mai területén, illetve délre, Fenékpuszta környékén figyelhetők meg ezek a települések. E lelőhelyek egy, a balatoni átkelőhöz vezető, észak-dél irányú távolsági kereskedelmi út nyomvonalát jelölik ki. A kereskedelemnek több tárgyi bizonyítékát találták erre, mint az újkőkori lelőhelyekről ismert obszidiánpengék vagy a Fenékpusztán egy középső rézkori kultikus épületben talált, a Földközi-tenger vidékéről származó triton csigakürt. A földművelés és az állattartás azonban nem fedezte az itt élők teljes szükségletét, így a gyűjtögetés, a vadászat és a halászat továbbra is fontos szerepet játszhatott. Ennek bizonyítékaként csaknem 2 m mély tőzeg alól kerültek elő Fenékpusztán egy késő rézkori, nyílt vízi halászkunyhó tárgyai.

Az őskor különböző időszakaiban elsősorban délről betelepedő törzsek pontos nevét nem ismerjük, megkülönböztetésükre jellegzetes tárgyaikról, díszítésmódjukról, első lelőhelyükről, elterjedési területükről elnevezett kultúrákba sorolja őket a tudomány. Az újkőkori vonaldíszes kerámia kultúrájának második fázisát egy Zsidi út menti telepről keszthelyi csoportnak nevezik. A középső rézkor anyagi műveltsége pedig a Keszthely környéki lelőhelyek alapján kapta a Balaton-Lasinja kultúra elnevezést.

Az egyes időszámítás előtti időszakokban eltérő számban voltak jelen települések. A legsűrűbben a Kr. e. 12. századtól, a bronzkor végén az ún. urnamezős kultúra ideje alatt lakták a város környékét. A Kr. e. 7. században induló korai vaskorban a Zala-völgy alsó szakasza lakatlanná vált, ám a késő népvándorláskoráig a legfontosabb nyugat-balatoni átkelőként szolgáló fenékpusztai átkelőnek köszönhetően a város térsége lakott maradt. A Kr. e. 4. században érkeztek a területre a kelták, akik a Dunántúl északi felét a Balaton vonaláig hódították meg. Széles körben elterjesztették a vas használatát, amelyből már nemcsak fegyvereket és ékszereket, de használati eszközöket, szerszámokat is készítettek, nevükhöz fűződik a lábbal hajtott fazekaskorong meghonosítása. Élénk kereskedelmi kapcsolatot tartottak fenn Itáliával és a Balkánnal, görög mintára ezüstpénzt vertek.



HÉVÍZ
 

Hévízen található a világon egyedülálló természetes tőzegmedrű gyógytó. A fürdőhely története már a történelem előtti korokba nyúlik vissza. A Hévízi-tó gyógyító hatása már – valószínűleg – a rómaiak által is ismert volt, erre utalnak a búvárok által az 1980-as évek elején a tóból gyűjtött pénzérmék és a tó környékén talált oltárkő. A népvándorláskori leletek is arra utalnak, hogy az erre megfordult germán és szláv népesség is használta a tavat. Hévíz írásos említése első alkalommal egy 1328-ból származó oklevélben történik, amikor a települést „locus vulgarites Hewyz dictus”-ként említik. Az első tanulmány a tóról 1769-ben jelent meg, Szláby Ferenc munkája. A fürdő létrehozásában/kialakulásában fontos szerepet játszottak a Festeticsek, akiknek a birtokába a 18. század közepén került a forrás és környéke. A fürdőélet felvirágozása legfőképpen gróf Festetics (I.) Györgynek köszönhető. Aki céltudatosan építette ki a fürdőtelepet.

1992. május 1-jén városi címet kapott.

A város fejlődését a turizmusra alapozza. A KSH adataiból kitűnik, hogy Budapest után Hévízen a második legtöbb az eltöltött vendégéjszakák száma. Népszerűségét természetesen elsősorban a területén található gyógyító hatásáról is ismert tónak köszönheti. A mára már több mint 200 éves fürdőhagyományokkal rendelkező gyógyhelyet évente több százezer turista keresi fel. A nemzetközi vendégforgalom további növekedése várható, hiszen egyre több turista érkezik a közeli sármelléki repülőtérre.

Hévíz a Magyar Fürdővárosok Országos Szövetségének tagja.

Hévíz GPS koordinátái: 46 °, 47’ N, 17 ° 11’ O





SÜMEG
 

A sümegi várhegy.A város közelében bronzkori leleteket tártak fel, kőbaltákat és urnákat találtak. A várostól délre, a Mogyorós-dombon őskori kovakőbányát fedeztek fel, ami ma védett terület és múzeum. A római korban is lakott terület volt, amit a feltárt katonai táborhely és lakóépületek bizonyítanak. A város területén háromhajós őskeresztény bazilika alapfalait tárták fel.

A várat a tatárjárás után IV. Béla kezdte el építtetni, majd a veszprémi püspökök fejeztették be.
Sümeget első alkalommal 1292-ben említi oklevél, 1318-ban pedig már a várról is említést tesznek. Jelentősége a mohácsi csata után nőtt meg, Fehérvár és Veszprém török kézre kerülésével Sümeg vára a Dunántúl egyik legfontosabb központjává vált. A várnak fontos szerepe volt a török megszállás alatt, mert a környék várai közül egyedül maradt magyar kézen. Veszprém török uralomra jutásával 1553-ban a püspökség ide költözött, és itt is maradt 1762-ig. 1605-től 50 évig itt őrizték Szent László hermáját. A várfalakat 1656-1658 között Széchenyi György veszprémi püspök bástyákkal megerősített kőfallal vette körül. Az egykor 1100 méter hosszú, bástyákkal megerősített kőfalak egy része ma is látható. E falakon belül, a XVIII. század folyamán épült ki az ún. nemesi belváros. Keleti határát a Várhegy meredek oldala zárja. Központjában az 1649 után épített és 1724-1733 között jelentősen kibővített ferences templom és kolostor, valamint az 1748-1753 között Padányi Bíró Márton veszprémi püspöki palota épületei állnak. A város utcái a Várhegy meredek oldalait fogják körül. A belvárostól keletre, a XVI. század folyamán alakult ki az akkori jobbágyság városrésze, a Tokaj. Északi határában, a várba felvezető út lábánál áll a XVIII. században épített váristálló. A belvárostól nyugatra, a középkori alapokon fejlődő ún. TizenháromVáros városrészben áll a plébániatemplom.
1700-ban a város nagy részét tűzvész pusztította el.

A Rákóczi-szabadságharcban a vár és a város jelentős szerepet játszott, a kuruc katonaság központja volt, ezért az osztrákok 1713-ban felgyújtották, és nagy részét lerombolták.

1907-ben a település elveszítette városi rangját és csak 1984-ben nyerte vissza. Ma jelentős szerepet játszik a Balaton-felvidék idegenforgalmában.





REZI
 

Rezi első említése 1236-ból való. Ekkor királyi szolgák lakták a települést. A helység legjelentősebb épülete, a vár később épült. A forrásokban legkorábban 1335-ben fordul elő mint királyi vár. Az 1370-es évek során a Laczfiak kezére szállt a vár, ám hűtlenségük miatt a király elkobozta a tulajdont. 1427-ben Zsigmond király a gersei Pethőknek adományozta, ezúttal a településsel együtt.

A 16. században a települést sok csapás érte. 1538-ban a veszprémi érsek familiárisai fosztották ki. 1555-től a törökök birtokolták a települést, amelyet többször is leromboltak, ám pusztán nem maradt. A vár eközben védelmi funkciókat látott el, annak ellenére, hogy nem számított végvárnak. Így lényegében csak a katonák hatalmaskodásai ismertek a környék lakói felett. Végül 1586-ban a elrendelték a vár lebontását egyrészt a lakosok érdekében, másrészt félve, hogy a törökök kezére kerül.

A törökök kiűzése után hamar a Pethő család egyedüli földesúrrá vált a településen. A 18. században rövid időre az Esterházy család kezére szállt a birtok, ám a század közepétől a Festeticsek jobbágytelepülése lett Rezi egészen 1945-ig. Ez egyben a falu életének fellendülését is jelentette, lakosságszáma nagyban nőtt, azonban a 20. század közepéig nagyrészt mezőgazdasági település maradt Keszthely szolgálatában.

Az 1950-es években kiépült a település infrastruktúrája. Az 1960-as években a század elejétől jellemző kőipar nagyban meglódult, a kőfaragó iparosok termékei országszerte híressé váltak. Az 1980-as évek során azonban az iparág lehanyatlott, 1988-ban megszűnt a helyi kőbánya is.

Az 1990-es évek végén, egy csendes időszak után, a település ismét fejlődésnek indult. Ezúttal az idegenforgalom vált Rezi elsődleges profiljává, amelyben fontos szerepet játszik egyrészt Keszthely és Hévíz közelsége, másrészt kedvező adottságai a falusi turizmus számára (csendessége és természetközelisége), végül a település komoly borkultúrája.